(2007. január - Lovas Nemzet)
Genetikával foglalkozó kutatók, régészek segítségével, több éves munkát végeztek DNS elemzési módszerekkel, és arra a eredményre jutottak, hogy a X. századi magyar eredetű lómaradványok a ma létező lófajták közül az Akhal Teke fajtával azonosíthatók genetikai szempontból …
(Szegedi Biológiai Kutatóintézet – Prof. Raskó István)
…Lóval foglalkozók, vagy az iránt érdeklődők között kevesen ismerik a fajtát. Akik hallottak róla azoknak sokszor felszínesek az információik.
A magyarsággal való kapcsolatát még nem foglalták össze…
Az Akhal Teke fajta története nagyon messze nyúlik vissza: 2-3000 évet kell visszamennünk a történelemben. A nagy ókori kultúrák és a végtelen sztyeppe határára, ahol a selyemút elágazik a kor nagy birodalmai felé.
A földrajzi tér meghatározása fontos. A Kaszpi-tenger, az Aral-tó, a Tien-san és a Pamír határolják. Amit közrefognak, azt nevezhetjük Közép-Ázsiának. Talán még fontosabb merre van kijárata. Keletre egy szűk átjárón, a Tarim medencén keresztül a Kínai Birodalom felé; Észak-nyugatra a Kaszpit megkerülve a Volgán-Donon át Európa irányába; Dél felé a mindenkori Perzsián át Kis-Ázsiába - Arábia, India felé.
Az ókorban létrejött civilizációs központok közötti kereskedelmi kapcsolat ezen a területen zajlott egészen addig, míg a hajózás elkezdte éreztetni a hatását.
Nos ezen a tágas, sokfelé nyíló és „centrális” jelentőségű területen alakult ki az a lófajta, ami számunkra oly fontos és úgy gondoljuk, hogy kultúrtöténeti, tenyésztéstörténeti szempontból fontosabb, mint ahogy eddig a köztudatban szerepelt.
Az ókori keletnek ezt a részét délfelé haladva Perzsiaként tartjuk számon.
Ha a Parthus birodalmat, vagy Baktriát említjük hamarabb kötjük hozzá a lovasság fogalmát, pedig ugyan arról a területről van szó. Hadviselés szempontjából a lovasság szerepe messze nagyobb volt, mint az ókor többi népénél. A parthusok már differenciálták könnyű és nehézlovasságukat, ami két lótípus meglétére utal.
A Don másik oldalára pedig elszállásoltuk magunkat mi magyarok és több, mint 200 évig így szomszédoltunk a déli sztyepp vidéken.
Most nézzük meg közelebbről a lovat, amely az Amur-darja folyó és a Kara-kum sivatag vidékén érte meg a XX. századot.
Kiindulási pont lehet, hogy a ló őseredeti tenyészterülete a füves sztyepp. Évezredeken keresztül változatlan tartásmód mellett megőrződött egy ősi, primitív forma. Az állománylétszám nagy, különösebb szelekció nem történik, ha kicsire nő is a fű, a legelő a végtelenbe nyúlik. Így történt ez a kazak-mongol sztyeppéken, egészen napjainkig. Ahogy dél felé haladunk a sztyeppe egyre szárazabb. Változik a táj és nagy terméketlen foltok közé szorul, keskeny völgyekbe, oázisokba a termékeny terület. Itt már nem lehet akármennyi ló, és a keveset nagyon meg kell becsülni: a következő oázis lehet 150-200 km-re is. El kellett dönteni, ki kellett választani melyik a legalkalmasabb. A tömegben kezelt sztyeppe ló után az egyedileg kezelt ló kora következett. Valószínű, hogy a ló tenyésztéstörténetének egyik legfontosabb mozzanata ez.
Az oázisok vidékén végzett szelekció eredménye az őstelivér megjelenése. Ezt általában így is tartja a köztudat, csak Arábiához kapcsolja a folyamatot. Az arab világ Krisztus után 600 évvel indult hódító útjára. Közel 1000 évvel korábbi a legenda Macedóniai Nagy Sándor lováról Bucefaloszról, akiről a történet azt tartja, hogy erről a vidékről, Közép-Ázsiából származott. 1000 év igen hosszú idő és ezalatt Perzsiában és a Kaszpitól keletre rengeteg hullámot vetett a töténelem és ezeknek a taraján lovak száguldottak, hogy kellő képzavarral éljek. Az arabok megjelenésekor Közép-Ázsiában már sok száz éves magasan fejlett lovas kultúra volt. Egyszóval a fent említett oázisok az Amurdarja, Karakum vidékén voltak.
És ha eljutottak a „vért izzadó mennyei paripák” a kínai császár udvarába és a Bagdadi Kalifa testőrségébe, hogyne jutottak volna el hozzánk. Jó helyen voltunk, jó időben. Nézzenek a térképre: a turáni türkök rokonnépével, a kazárokkal egy tálból cseresznyéztünk. A kereskedelmi utak arra jöttek mentek. Örüljünk neki, hogy így volt és hogy a tudomány be is bizonyította, hála Prof. Raskó Istvánnak.
A perzsa miniatúrák a XV. sz. táján készültek. A képeken a lovak típusa, főképpen pedig színe mutatja, hogy a fajta elterjedése túl ment a szűken vett türkmén területeken. A bal oldali képen perzsa főrendű vadászik és lópásztorokkal találkozik. A pásztorok süvege a pusztai nomádok viseletét mutatja. Csészéből itallal kínálják az érkezőt, a háttérben tömlőből fehér italt, kumiszt(?) töltenek. A kép számomra azt sugallja, hogy a kor társadalmi berendezkedésében a nomád türkmének elfogadottan lótartók, ekként vannak számontartva, megbecsülve. Azt már csak hozzágondolom, hogy ők mentették át ezt a fajtát egy régmúlt korból, amiből csak várromok és legendák
maradtak.
A fajta XX. századi visszatérésében azonban egy másik nemzet játszott fontos szerepet: az oroszok. A XIX. század második felében a cár gyarmatosította a türkmén és üzbég területeket. Az orosz tisztek körében hamar népszerűek lettek a türkmén lovak. Belekerültek a katonai lótenyésztésbe. Több melegvérű fajta kialakításában is fontos szerepe volt, még az orosz határon túl is. A Trakheneni méneskönyvben is szerepelnek 
Akhal Teke mének. Az angol telivér 3 alapító ménjéről tudjuk, hogy közülük a Byerley Türk is türkmén ló.
Vissza az oroszokhoz.: a szovjet tábornokok megengedhették maguknak, hogy pártfogásukba vegyék a fajtát. A II. világháború végén a győzelmi ünnepen a fajta legjobbjaival pompáztak a Kreml előtt a Vörös téren.
A nyugati világ a Római Olimpia óta jegyzi a fajtát: Absent a fekete Akhal mén a díjlovaglás aranyérmét vitte haza Moszkvába.
Mi pedig 1973-ban folytatjuk a történetet Magyarországon, de ez már a tenyésztésünk története…
